Október vége és november eleje mindenkinek szomorú időszak. A temetők megtelnek fényekkel, és ilyenkor mindig a szokottnál is csendesebb vagyok.
Veszítettem már el olyan szerettemet, aki hirtelen hagyta itt ezt az árnyékvilágot, és veszítettem már el úgy is, hogy rengeteg időnk volt felkészülni az elkerülhetetlenre. Egyik sem könyebb, mint a másik, és ugyanúgy fáj.
Hirtelen csapott le a nagybátyámra és a nagyanyámra, de lassan sorvasztotta el az anyukámat. És most végignézhetem, ahogy az apósom fogy el lassan. Mostanában gyakrabban látogatom, és minden alkalommal eszembe jut, hátha most beszélünk utoljára. Próbálom még belevonni a mindennapjaimba, mindig megkérdezem, hogy van, szeretne-e valamit, és ugyan választ kapok, de már látom a szemén, hogy egy másik dimenzióban bolyong. A szemem láttára túnik el, és nem tehetek ellene semmit… csak hozok neki túrós batyut, mert azt nagyon szereti.
És közben tele van minden tökfejekkel, meg denevérekkel és csontvázakkal, és tévedés ne essék, nem ostorozni akarom a Halloweent, csak épp a magyar lélektől teljesen idegen ez az ünneplés ilyenkor. A halált mindig is komoly dolognak tekintettük, és nehezen barátkozunk meg a harsánysággal, és hogy ilyenkor is lehet nevetni. Még mindig nem a természetes körforgás részeként tekintünk rá, hanem végként. Hogy nincs tovább. És ilyenkor kétségbe esünk.
Pedig csak arról van szó, hogy vegyük szemügyre ugyanazt egy másik szempontból.
Szerintem nem baj, ha kicsit kigúnyoljuk a halált, és így próbálunk megbarátkozni a saját elmúlásunkkal, hiszen úgysem tehetünk mást.
Ahogy telnek az évek, számomra ezt elfogadni kicsit mindig könnyebb lesz. Szóval már most szólok, hogy nem sírkövet kérek, hanem állítsanak nekem kopjafát, mert tudom, hogy mire az elkorhad, engem is elfelejtenek…
Kommentek