Egyszer régen- na jó, nem is olyan régen- kéthónapos kényszerpihenőre küldött a cégem, mert a depresszióm kiújulással fenyegetett, és egyikőnk sem akarta megvárni, hogy rosszabbra forduljon. A két hónap alatt jelentős változások történtek a csoportban: új kollégának mutatkozhattam be, mikor újra felvettem a munkát.
Akkor még nem értettem, miért fél tőlem ennyire, de láthatóan nem sok választotta el attól, hogy az ujjaival keresztet formázzon és meghintsen szentelvízzel. Nem tudtam hová tenni, mindenesetre tiszteletben tartottam, hogy nem kíván a közelemben lenni, és nem erőltettem rá a társaságom.
Kábé két héttel később már tudtam, hogy megtört a jég, mikor először mert kérdezni tőlem, és lassan már nem érezte kényelmetlenül magát, mikor a többiekkel és velem együtt ebédelt.
Úgy egy hónappal később, mikor már haverok voltunk, mertem tőle megkérdezni, hogy mi volt az oka a kezdeti idegenkedésnek. Mert azt ő is elismerte, hogy futhatnékja támadt, mikor először meglátott- és ezen akkor már nevetni is tudott…
Kiderült, hogy az egyik kolléga telebeszélte a fejét, hogy majd hogy le fogom üvölteni, amiért a helyemen ült, meg majd meglátja, hogy milyen egy barátságtalan és kiállhatatlan némber vagyok, és hasonló kedvességek. Szegény még nem is találkozott velem, de már előre rettegett tőlem, hiába mondták neki a többiek, hogy el ne higgye ezt a sok marhaságot.
Aztán ahogy teltek a napok, rájött, hogy tényleg nem vagyok kellemetlen ember, sőt! És örült annak, hogy az a sok baromság, amit elhitettek vele, csak hazugság volt.
Én pedig megköszöntem neki, hogy képes és hajlandó volt felülvizsgálni az első benyomást, mert nem mindenki tette volna meg.
Azóta is jóban vagyunk.
Na, ilyen volt nem nulláról, hanem egyenesen mínuszból indulni.
Kommentek