Az utóbbi 10-12 évben szinte nem fordult elő olyan, hogy én vezetek, a férjem meg az utas. Nőiesen vezetek, és ez őt roppant módon idegesíti. Ha mégis mennem kell valahová, előtte a lelkemre köti, hogy vigyázzak az autóra, mert én ugyebár tudok magamra vigyázni, de a kocsi nem.
Ha megérkezek, azonnal beszámoltat:
– És hány gödörbe mentél bele?
– Hmmm, kettőbe. Plusz volt pár csatornafedél, és egy padka 30-cal.
–o—-
Egyik alkalommal még a szokottnál is idegesebb volt, és megkért, hogy azonnal hívjam fel, ha hazaértem. Beálltam a garázsba, és épp csuktam be a kaput, mikor arra gondoltam, most egy kicsit megtréfálom. Elegem lett, hogy mindig csak az a fontos, hogy a kocsin ne legyen egy karcolás se, én meg nem számítok. Szóval felhívtam:
– Szia, szívem, hazaértem.
– Szia, és a kocsi egyben van?
– Hááát, ööööö…. szóval a bal hátsó féklámpa egy kicsit betört……
– MICSODAAA??!!!
– Nyugi, szívem, egy karcolás sincs rajta!
–o—-
– Beálltál már a garázsba?
– Ja, betettem a jobb első sárhányót, annyi maradt belőle.
–o—-
– Na, hány gödörbe mentél bele?
– Csak amennyibe elkerülhetetlen volt. Ne aggódj, nincs a kocsin külsérelmi nyom.
– És belsérelmi?
Kommentek