… ha meg akarnak téríteni…
Az ezen a létsíkon töltött közel negyven év alatt már kialakítottam a magam hitét, és őszintén tisztelem azt az embert, akinek a hite erőt és legfőképpen tartást ad az élethez.
De!
Azt nem szeretem, ha a sajátját rám akarja erőltetni. És az a tapasztalatom, ha valaki vallásos kérdéssel talál meg csak úgy, annak az a vége, hogy menj el egy összejövetelükre, és majd jól megtérsz az egyedül üdvözítő hitre.
Amúgy szívesen beszélgetek hitről, vallásról, egyházról, viszont azt is egyértelművé teszem, hogy nálam rossz helyen kopogtat.
Lehet ezt szépen, a másikat nem megbántva is csinálni. Például így:
Békésen ücsörögtem egy padon és valami könyvet olvastam. Tőlem nem messze két idős úriember beszélgetett, aztán egyszer csak megszólított az egyikük és belevont a társalgásba.
– Biztos ismeri azt az imádságot, ami úgy kezdődik, hogy Miatyánk, ki vagy a mennyekben.
– Hogye ismerném! Úgy gondolom, az általános műveltség része, hogy ezt ismerjük.
Az úriembernek felcsillant a szeme, és szélesen vigyorogva bólogatott.
– Mit gondol: miért éppen Miatyánk?
Na, itt már sejtettem, hogy mire megy ki a játék, és láttam rajta, hogy azt gondolja: most megfogott. Megfogott, de nem engem! Felvettem a kesztyűt.
– Egy patriarchális társadalomban, ahol a leszármazást az apa részéről tartjuk nyilván, és a család feje is az apa, logikus, hogy a legfőbb lényt is MiATYÁNKnak nevezzük.
Emberünk leesett állal bólogatott, és pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy mindenféle halaszthatatlan ügyre hivatkozva elköszönjek, mielőtt újabb fogós kérdést tennének fel.
Mindent egybevéve, még ma is kellemes emlék…
Kommentek