Sokféle emberrel dolgoztam már együtt: volt a “bocs, hogy élek”- típus, volt a nagyhangú, gyertyát két végén égetős, volt a nyers, ámde aranyszívű, volt sunyi, volt nagypofájú, lelkivilágodba pillanatok alatt belegyaloglós, volt végtelenül segítőkész, volt kerüld-el-őt-messzire alak is, és még sokan mások. Legtöbbjükkel baráti volt a viszonyom, akivel meg nem, azzal is kialakítottunk egy korrekt munkakapcsolatot.
Ám volt egy, akivel nem tudtam mit kezdeni.
Az irigy.
Akit soha meg nem sértettem, meg nem bántottam, rendezett volt a családi háttere, anyagilag is jobban állt, mint én… és mégis a hátam mögött alaptalan és rosszindulatú pletykákat terjesztett. És nem értettem, hogy miért.
Mert pont ekkora erőfeszítéssel lehettünk volna barátok is. Csak épp úgy döntött, hogy nem akar velem jóban lenni.
Egy nap a Barátnővel épp kettesben ebédeltünk, mikor szóba került a “némber”.
A fejecskémben meg valami hirtelen bekattant, az ügy ellenkező előjelet kapott, és a Barátnő legnagyobb megrökönyödésére a következőt találtam mondani:
– Te, tulajdonképpen én tisztelem ezt a némbert.
Barátnő úgy bámul rám, mintha hirtelen hat fülem nőtt volna.
– MEGBUGGYANTÁL?!
– Csak gondolj bele: annyi időt, energiát és fáradtságot tett bele abba, hogy engem utáljon, hogy az már tiszteletreméltó.
Barátnő felröhögött.
– Te tényleg nem vagy normális!
Kommentek