Péntek volt, megérkeztem a sulihoz, és a kedves portásbácsi felajánlotta, hogy elkísér, hogy megnézze, nyitva van-e a terem. Útközben érdeklődött, hogy mégis milyen edzésre jöttem.
– Kung- fuzom.
Már itt egy kicsit elkerekedtek a szemei, aztán nagyon poénos akart lenni, és megkérdezte:
– Na, és hány danos mester vagy?
– Kettő.
Álla koppant a földön, jó darabig kereste a hangját is, hogy megkérdezhesse:
– De most komolyan?
– Komolyan, tavaly ősszel volt a vizsgám.
Mindezek után egy fél lépéssel nagyobb távolságot tartott tőlem…
–o—-
Megérkeztem reggel az irodába, kolléga méregetett, mire leesett, hogy harminc centivel lett rövidebb a hajam. És jött a jópofának szánt kérdés:
– Mondd csak, hová tetted a hajad?
– Felajánlottam jótékony célra.
Az arcán látszott, hogy „haha, jó poén”, talán várta is, hogy elnevetem magam. Ami csak nem akart elkövetkezni.
– De most komolyan…
– Tök komolyan. Paróka készül majd belőle rákkal küzdő embereknek.