Envolia királya már hosszú percek óta képtelen volt levenni a tekintetét a szemben lévő padsorban ülő nőről. Legelőször az egyszerű csattal összefogott, derékig érő barna hajra figyelt fel, aztán ahogy teltek a másodpercek, egyre több részletet szívott magába. Halványzöld ruha takarta a karcsú termetet, a felcsúszó ruhaujjból kivillanó karok pedig egyszerűen tökéletesnek tűntek. Ahogy a nő félrefordította a fejét, hogy szót váltson a mellette ülővel, alkalma nyílt arra, hogy a gyönyörű profilt is megszemlélhesse, és találgasson, vajon kék, zöld vagy szürke szeme van-e. A mozdulatait rendkívül kecsesnek találta, és mikor fel kellett állniuk, hogy köszöntsék a templomba lépő ifjú párt, végre szemből is megláthatta.
Egy pillanatra belefeledkezett a mosolyába, megállapította, hogy a bőre tejfehér, és hogy a szeme zöld. A nő megérezhette, hogy figyeli, mert miután elhaladtak előtte, tekintete összekapcsolódott a férfiéval. Amaz zavarában csak megkövülten állt a helyén, talán még a szája is félig nyitva maradhatott. A nő könnyedén biccentett egyet üdvözlésképpen, rámosolygott, majd leült. A férfi utolsóként foglalt helyet, annyira megbabonázta a látvány.
A lakoma és a mulatság alatt hiába kereste, a hölgyet mintha a föld nyelte volna el. A király az estén nem találta a helyét, mindenkinél kérdezősködött róla, de csak kevesen látták, még kevesebben ismerték. A házigazdától azonban annyit megtudott, hogy Alettának hívják, és egy távoli grófság szülötte.
Aztán órákkal később véletlenül megpillantotta, ahogy búcsút vesz az egyik vendégtől, és eltűnik egy oszlopsor árnyékában. Elköszönt hát a házigazdáktól és az ismerőseitől, és a hölgy nyomába szegődött.
Követte egészen a nyugati toronyig, majd megállt egy homályos zugban, és onnan figyelte. A nő gyorsan körülnézett, nem követi-e valaki, majd felsietett a csigalépcsőn. A férfi utánaeredt, és biztos távolságból szemmel tartotta minden mozdulatát. Mire felért, a nő már a széles márványkorláton állt. A hold fényénél pontosan láthatta, ahogy két karját lassan kitárja, majd egyenes háttal előredől a mélységbe. A következő pillanatban, nem törődve azzal, hogy észreveszi, a korláthoz rohant. És akkor csodát látott.
A nő nem volt sehol, a halvány ruhájában azonnal észre lehetett volna venni. A király viszont megpillantott egy kékvércsét, aki komótos szárnycsapásokkal repült délnek, a hegyek felé. És tudta azt is, hogy ezek a madarak éjjel alszanak, tehát csak a hölgy lehet az!
Mikor először megpillantotta, már elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy eltűnjön. Felállt ő is a korlátra, széttárta a karját, előredőlt, és a következő pillanatban vándorsólyomként eredt a nő után.
Hamarosan utolérte a hölgyet, és mivel madár alakban nem tudott beszélni, halk vijjogással figyelmeztette a jelenlétére. A kékvércse azonban éles szögben balra fordult, és az egyik közeli erdőfolt felé vette az irányt. A király is balra fordult, és újra megismételte a vijjogást.
A kékvércse balra fordította a fejét, és alig észrevehetően lassított. A király ezt biztatásnak vette, és felgyorsított annyira, hogy a hölgy mellé érjen. Ismét vijjogott, és fejével az erdő egyik kis tisztása felé intett. A kékvércse bólintott, és hamarosan mindketten leszálltak a selymes füvön.
A király tisztes távolban öltött ismét ember alakot, és lassú, kimért léptekkel közeledett Alettához, nehogy elijessze. Aster király szálfatermetű férfi volt, simára borotvált arcán jól látható volt néhány forradás. Mozdulatai kissé darabosak voltak, szürke szeme bocsánatkérést sugárzott a várakozó hölgy felé.
– Szép hölgy, bocsásd meg, ha megijesztettelek- hajolt meg előtte tisztelettudóan, és utána letelepedett mellé-, engem Asternek hívnak, a hegyeken túl, a völgyek ölében születtem, és az envolok királya vagyok.
Aletta elmosolyodott, és ő is bemutatkozott.
– Aletta vagyok, Tesh grófjának lánya. Kicsit valóban megijedtem tőled, mert sosem találkoztam még olyan emberrel, aki képes lenne madárrá változni.
– Az én népem minden tagja képes erre- húzta ki magát büszkén Aster, de szinte azonnal el is komorodott. Aletta észrevette.
– Mi bánt, uram?
– Az én népem csupa férfiból áll, nincs közöttük egyetlen asszony sem. Mikor megláttalak madárrá válni, elmondhatatlanul megörültem, de a szívem is megsajdult arra a gondolatra, hogy utoljára látlak.
Aletta udvariasan hallgatta, és csak bólintott, hogy folytassa.
– Sok éve már, hogy visszautasítottam egy nőt, aki a feleségem szeretett volna lenni. Bánatában levetette magát a Hegyestoronyból, azon az éjszakán eltűnt minden asszony Envoliából. Azóta is visszajár kísérteni, és megöl minden nőt a harmadik ott töltött éjszakán. Öregszik a népem, és egyre fogy, mert egyikük sem talált még olyan asszonyt, aki megtörte volna az átkot.
Egy darabig hallgattak mindketten. Aletta szólalt meg hamarabb.
– Azt hiszem, uram, értem, miért örültél meg nekem annyira. Azt reméled, én leszek az, aki gyógyírt ad a bajotokra.
Aster király felvidult ezekre a szavakra.
– Nem mertelek volna erre megkérni, de most könyörgök, hogy gyere velem.
Aletta hallgatott, Aster pedig egyetlen hanggal vagy mozdulattal sem akarta megzavarni. A hölgy egyszer csak mélyen a szemébe nézett, és határozott:
– Veled megyek.
Szárnyra kaptak tehát, és Aster király mutatta az utat a hegyek között fekvő birodalmába. Órákkal később kibontakozott előttük egy magasan fekvő völgy, benne házakkal és tornyokkal. A király egyenesen a legmagasabban fekvő kastély felé kanyarodott, és nemsokára leszálltak az egyik belső udvarra.
Talpuk alá fényeszöld fű simult, arcukat egy apró vízesés párája simogatta. Aster király a karját nyújtotta Alettának, és az eléjük szaladó szolgáknak meghagyta, hogy készítsenek a vendégnek szobát és vacsorát.
A következő két napot Aletta javarészt pihenéssel töltötte, és igyekezett minél többet megtudni az előtte álló próbáról. Sajnos egész Envoliában nem akadt egyetlen ember sem, aki látta volna, mi történik azon a bizonyos harmadik éjszakán. A kancellártól tudott meg annyit, hogy eddig minden holttestet a lovagteremben találtak meg, és hogy a teremben sokszor találták nyomát kemény küzdelmeknek. A Hegyestorony a lovagteremből nyílt, és az egész város legmagasabb pontja volt. Aletta alaposan szemügyre vette a lovagtermet és a tornyot is, és azt találgatta, ő vajon mivel fog szemben állni nem is olyan sokára.
Jócskán elmúlt már éjfél, de Aletta nem mert elaludni, ébren akarta megvárni, hogy a harmadik éjszaka milyen rémséget fog számára tartogatni. A lovagteremben álló óra nemsokára elütötte a hajnali kettőt, és ekkor halk sóhajtás hallatszott.
Aletta felegyenesedett ültében, és szótlanul várta, mi fog történni. Az óraütések már elhaltak, mikor egyszer csak döngve becsapódott a lovagterem valamennyi ajtaja- egyik a másik után. Aletta felállt, és hallhatta, ahogy egy szellemkéz még a kulcsot is megfordítja minden zárban. Óvatosan tett pár lépést a legközelebbi ajtó felé, mikor egy rég nem hallott hang szólalt meg mögötte:
– Engem keresel?
Az apja hangja volt. Aletta lúdbőrösen fordult meg, hiszen az apja már évek óta halott volt. Az előtte álló alak tényleg úgy nézett ki, mint az apja, ugyanolyan magas volt, ugyanúgy nyírta a szakállát, még a szeme színe is ugyanaz. Csak egy valami zavarta: az a kellemetlen, gonosz mosoly a szája szögletében.
Aletta torkán nem jött ki hang, annyira megdöbbent. A következő pillanatban eszébe jutott egy nagyon régi álma. Akkor éjjel az apjával harcolt, aki ok nélkül támadt rá, és szemében az őrület lángja lobogott. És megértette: az álma most valóra válik.
Az alak páncélt viselt, és egy másfélkezes pallost az oldalán. Fém csendült, ahogy kivonta a kardot a hüvelyéből, tisztelgett vele a nő előtt, majd egy velőtrázó üvöltéssel Alettára támadt.
Alettának sikerült félreugrania a csapás elől, és fedezéket keresett egy oszlop mögött, amíg lélegzetvételnyi szünethez jut, és valami fegyvert talál. Körülnézett, és tőle alig két lépésnyire a falon meglátott egy pajzsot, négy gerelyt és két kardot. A pajzsot sikerült pont időben leemelnie, mert a férfi már támadott is, és a pallos éle a pajzson csattant.
A következő egy órában a páncélos alak végigkergette Alettát az egész teremben, szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezve. Aletta a harc közben eltörte a pajzsot és egy kardot is, de nem adta meg magát.
Amikor az óra elütötte a hajnali hármat, a szellemalak hirtelen megállt, lefoszlott róla a páncél, majd Aletta apjának az alakja is, és Aletta egy pillanatra meglátta a szellem igazi arcát: szomorú tekintetű, szőke asszony volt, fekete ruhában. Halk sóhaj hallatszott, a jelenés eltűnt, és egyetlen pattanással kinyílott a terem valamennyi ajtaja.
Aletta lassan leeresztette a kezében tartott kardot, odament az egyik ablakhoz, kinyitotta, és mélyen magába szívta a hűs levegőt. Elnézett kelet felé, és halvány derengést látott a hegyek csúcsán. Kezében a fegyverrel várta a napkeltét, és csak akkor lélegzett fel megkönnyebbülten, mikor a napkorong előbukkant és fénye végigsimogatta a még alvó várost.
Összerezzent, mikor meghallotta Aster király lépteit. Megfordult, és fáradt mosollyal kívánt jó reggelt. A király alig hitt a szemének, hiszen fel volt arra készülve, hogy Alettának csak a holttestét találja itt. Aztán lerázta magáról a bénultságot, szinte futva tette meg a köztük lévő távolságot, derékon kapta a nőt, felkapta, és eláradó boldogságában körbe- körbe forgott vele.
Aletta végre elejtette a kardot, hogy karjait a király nyaka köré fonhassa. Tele szájjal nevettek mindketten, és nem törődtek a termet lassan megtöltő kíváncsiak seregével. Aster gyengéden letette a nőt, két tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta.
Az esküvőt kilenc nappal később tartották meg, és ennél különösebb esküvőt még nem tartottak. A menyasszonyon kívül alig kéttucatnyi nő volt jelen a szertartáson, és az utána következő lakomán is szinte csak férfiak mulattak. Mintha nem hitték volna el, hogy már nincs mitől félniük.
Alettából királyné lett, szépsége és kedvessége hamar népszerűvé tette ennek a csupaférfi népnek a körében. Azonban nem sokáig örvendezhettek az új királynénak, mert az esküvőt követő negyedik reggel nyolc asszonynak a holttestét találták a lovagteremben.
– Mégsem tört meg az átok- csóválta a fejét Aster király-, vajon miért?
Hiába törte minden bölcs, és maga Aletta is ezen a fejét, megoldást nem találtak. Sokáig nem is mert senki újra asszonyt hozni Envoliába.
Aztán egy reggel kihallgatást kért egy fiatal kereskedő. Messze földről hozott magával egy hölgyet, akit szeretett volna elvenni nőül, de eddig nem merte. Most felbátorodva azon, hogy a gonosz jelenést legyőzte a királynéjuk, nagy kegyet kért tőle. Aletta pártfogásáért esedezett, hogy segítsen választottjának legyőzni Envolia rossz szellemét.
Aletta jó szívvel megígérte, és magához rendelte a nőt, hogy elbeszélgessen vele, és jótanáccsal lássa el. Aztán mikor eljött a harmadik éjszaka, együtt virrasztottak a lovagteremben.
Mikor az óra elütötte a kettőt, és a legsötétebb volt az éj, egyszerre halk sóhajtás hallatszott, és döngve becsapódott a terem valamennyi ajtaja. Aletta biztatóan megszorította társnője kezét, és egyszerre néztek szembe a megjelenő alakkal.
Magas, erős marcona férfi állt előttük, övében több tőr, kezében meztelen kard. A hölgy megremegett, mikor megjelent, de igyekezett erőt meríteni a királynéjából. Aletta kardot adott a kezébe, és maga is felmarkolt egyet.
– Te már megküzdöttél velem, neked itt semmi dolgod- recsegte a férfi.
Aletta kezéből kihullott a kard, mögötte megjelent egy karosszék és egy kötél. A kötél pillanatok alatt a székhez szorította Alettát, és moccanást sem engedve jól megszorult a kezein és a mellkasán.
A nő ezt látva kis híján elájult a félelemtől. Aletta csak ennyit mondhatott neki:
– Hidd el, hogy legyőzheted.
A nő megacélozta magát, és felvette a harcot a jelenés ellen. Aletta tehetetlenül nézte végig, ahogy megküzdenek, és csak annyit segíthetett, hogy figyelmeztette és biztatta, ha szüksége volt rá. Nagyon hosszúnak tűnt az az egy óra, míg harcoltak, aztán abban a pillanatban, hogy az óra elütötte a hármat, a jelenés semmivé foszlott, az ajtók feltárultak, és Alettát is elengedte a kötél, habár a szék a helyén maradt.
A nő több sebből vérzett, de szerencsére egyik sem volt komoly. Aletta óvatosan kimosta és bekötözte a sebeit, majd egymásba kapaszkodva várták meg a napkeltét.
Másnap reggel aztán volt nagy öröm, a kereskedő csak úgy sugárzott, és köszönetképpen csodálatos nyakéket ajándékozott Alettának.
Nemsokára szokássá vált, hogy mindenki a királyné pártfogását kéri, és Aletta örömmel segített is mindenkinek. Hamarosan azonban rá kellett döbbennie, hogy nem töltheti minden éjszakáját ébren, még ha nem is neki kell harcolnia. Kérésére tehát kihirdették, hogy ezentúl egyszerre legfeljebb három kérelmezőt fogad, és csak három napig. Újabb három nap elteltével bocsátotta a következő kérelmezőt a színe elé.
Aletta maga is nagyon megszenvedte ezeket az éjszakákat. Segíteni nem tudott, csak jótanácsokkal láthatta el őket, és megmondhatta, mi vár rájuk. Kénytelen volt végignézni, ahogy tóvá válik a lovagterem, és belefullad a soron következő. Tanúja volt annak is, mikor egy testvérpárt mészárolt le a vérszomjas szellem, és amikor a terem borotvákkal és hegyes karókkal kibélelt veremmé válva nyelte el az áldozatot. Igyekezett erőt meríteni abból a sok asszonyból, akiknek sikerült szembeszállni a félelmükkel, és le is győzték azt.
Aztán alattvalói legnagyobb bánatára hosszú hónapokig nem fogadott el újabb kérelmeket. Mikor megtudták az okát, egy emberként örvendezett az egész birodalom. Aletta királyné ugyanis új életet hordott a szíve alatt.
A gyermek születése napján aztán féktelen jókedv tanúi lettek a környező hegyek. Már nappal örömtüzek gyúltak az újszülött hercegnő tiszteletére, az emberek egymást ölelgették, és a királyi palotába csak úgy özönlöttek az ajándékok. Csak Aletta várta rettegve a harmadik éjszakát.
A nap már rég eltűnt a hegyek mögött, és Aletta királyné- karján a kis hercegnővel- ébren járt- kelt a lovagteremben. Nem tudott aludni, mert érezte, valami történni fog az éjjel, és nem akarta, hogy álmából riadjon fel. Pontban hajnali kettőkor halk sóhajtás hallatszott, és Aletta megborzongott. Mindig így kezdődött, de most felkészültebb volt, mint valaha.
Pár lépéssel előtte lassan testet öltött Envolia rossz szelleme, ám ezúttal saját alakjában mutatkozott: szomorú arcú szőke asszonyként. Aletta közelebb lépett hozzá.
– Remélem, vele nem akarsz megküzdeni- mutatta felé a kicsit.
– Búcsúzni jöttem- felelte alig hallhatóan-, és nem, vele nem küzdök meg. Máris legyőzött.
Aletta nem tudta mire vélni a szavakat, és csendben figyelte, ahogy lassan elhalványodik az alak. Még mielőtt teljesen eltűnt volna, búcsút intett és így szólt:
– Lelj békére!
Kommentek