Friss élményeket hoztam, mert bizony az indiai kalandok már a repülőgépen elkezdődtek. 🙂
Az Isztambul- Delhi járaton kedvenc férjemmel olyan sorban kaptunk egymás mellett helyet, hogy az ablak felőli ülésben már ült valaki. Oldalba bököm az egyetlenemet, hogy üljön csak középre, ugyanis az ablak mellett egy ránézésre 70 éves, ősz szakállú, turbános kis öreg ült. Gondoltam, jobban fog örülni egy férfi közelségének, mint az enyémnek…
Eljött a vacsoraidő, és kiderült, hogy kedves utastárunk egy betűt sem beszél angolul, két sorral mögöttünk kiabálta be valaki a stewardess-nek, hogy az apó vegetáriánus kosztot kér. Már itt megemeltem előtte a kalapom: ennyi idősen, nulla angollal bevállalni egy közel 8 órás repülőutat elismerésre méltó.
De a java csak ezután jött.
Férjecském oldalba bökött, hogy figyeljem csak, mit szerencsétlenkedik az öreg egy szál késsel meg a vacsorával. Aztán alvás előtt még kiosztottak nekünk fejenként egy üveg vizet, és életem értelme nem bírta nézni, ahogy küzdött szegény az üveggel, de nem tudta kinyitni, úgyhogy segített neki.
Akkor derült ki, hogy az apónak csak fél karja volt…
Ha valami, akkor ez tényleg elismerésre méltó!
Kommentek