Négyéves korom óta tudom, hogy apukám a Mikulás. Mára ezt a történetet hoztam. 🙂
Apu akkoriban egy építőipari vállalatnál dolgozott, és a cég szervezett egy Mikulás- ünnepséget a sportcsarnokban. A műsor elején be is jött három Mikulás, köszöntöttek minket, mi meg az unokatesómmal fenn a kakasülőn azt találgattuk, hogy az a kis, szemüveges Mikulás minek integet nekünk.
Lement a műsor, aztán visszajött a három Mikulás, és a nagy zsákjukból elkezdték az őket megrohamozó gyerekseregnek dobálni a szaloncukrot. Mi is versenyeztünk, hogy ki tud több szaloncukrot szerezni. Na, a kis szemüveges Mikulásnál még nem is jártam, nosza!
El lehet képzelni azt a döbbenetet, mikor egy négyéves gyerek a szakáll alatt is felismeri az apját! Csak álltam ott kővé dermedve, mire apu a kezembe nyomott két szaloncukrot, aztán elhessentett- menjek a dolgomra.
Valahogy kitámolyogtam a tömegből, és egy darabig próbáltam feldolgozni az iménti sokkot. Aztán ránéztem a kezemben tartott kettő (!) darab szaloncukorra, megvontam a vállamat és betoltam az arcomba a cukrokat.
Mire megettem, már a jó oldalát néztem a dolgoknak: apukám a Mikulás, szóval én két szaloncukrot kapok, a többiek meg csak egyet! Királyság! 😀 Onnantól csak hozzá jártam cukorért, míg menekülőre nem fogta- nyomában a rengeteg gyerekkel.
Aztán sok évvel később rájöttem, hogy ő a gólya is…
Kommentek