A hajnali hűvösben két alak szorgoskodott a kemence előtt: anya és lánya.
Az anya jócskán túl járt már a negyvenedik évén, alacsony, ősz hajú asszony volt. Vállát megnyomták a nélkülözésben töltött évek, az arcán pedig egymást érték az idő szántotta barázdák. Konok elszántsággal gyúrta a kenyértésztát. Azt mondják, kis emberekben töményebben van jelen az akaraterő, rá ez fokozottan igaz volt.
A lánya már most egy fejjel magasodott anyja fölé, tizenkét- tizenhárom éves lehetett. Vékony, nyúlánk termetén szinte harangozott az egyszerű vászonruha, világosbarna haja által keretezett arcán neki is nem múló nyomokat hagytak a háborús évek. Tette a dolgát, mint mindenki, ám még igen keveset értett abból, ami az elmúlt időkben körülöttük történt.
– Istenem, Józsikám…
A sóhaj az anyától eredt, nem múlt el úgy nap, talán egy óra sem, hogy ne gondolt volna katona fiára. Van-e elég kenyere, meleg ruhája, ép-e még, hazajön-e még? Töprengését a lánya hangja törte meg:
– Anyuka, kicsit sok lett a tészta.
És valóban: a sütőlapát mellett a szokásos két kenyér és két cipó helyett két kenyér és öt cipó sorakozott.
– Nem baj, jó lesz a vendégnek.
– Milyen vendégnek?
Az anya nem válaszolt rögtön. Nem vártak senkit sem ebédre, sem vacsorára, és maga sem értette, mi mondatta ezt vele.
– Adj ki kukoricát a tyúkoknak.
Jolánka lesöpörte kezéről a lisztet, és kiszaladt a kamrába. Hamar megetette azt az alig féltucat tyúkot, ami megmaradt a beszolgáltatások után is. Hetek teltek el anélkül, hogy hús került volna az asztalra, ezeket mégsem vágták le. A mindennapi tojás sokkal többet ért egy fazéknyi húslevesnél.
Az anya pár pillanatra megállt a dagasztásban. Milyen nap is van? Talán vasárnap. Négy éve már, hogy nincs vasárnap. És négy hete annak, hogy nem voltak misén. Nem mertek menni. Múlt hónapban egy tucat fegyveres szétkergette a gyülekezetet, és kis híján megölte a papot.
Elkotorta a parazsat a kemencében, és óvatosan betette sülni a kenyereket. Mivel a lisztet is már régóta csak jegyre lehetett kapni, a férje azt mondogatta, hogy csak ránézni szabad, mert ha esznek belőle, hamar elfogy. Ezért aztán őrölt makkal keverte, hogy kicsit tovább tartson.
A kicsik még odabent aludtak, hamarosan kelteni kell őket is. Gondosan helyére tette a kemenceajtót, majd letakarta a maradék kenyértésztát, hogy legközelebbre is maradjon kovász, aztán ő is megmosta a kezét, leporolta magáról a lisztet, és bement a házba.
Jolánka már a konyhában szorgoskodott, megszegte a kenyeret, felterített a reggelihez, és feltette a vizet forrni.
Az anya csak egy pillantást vetett a lányára, mielőtt a kisszobába ment, és gyengéden felkeltette a kicsiket. Az ikrek alig voltak kétévesek, és míg öltöztette őket, eszébe jutott az az este- nem sokkal a születésük után, mikor frontra vonuló katonákat szállásoltak el a faluban. A gyerekekre való tekintettel hozzájuk csak egyet, de abban sem volt köszönet.
A katona azonnal leheveredett az ágyra, és közölte a családdal, hogy ha a kicsik fel találják kelteni az éjjel, mindkettőt a falhoz veri. Így aztán, míg ő az egyiket szoptatta, a másikat Jolánka ringatta egész éjjel. Féltették az életüket, és a pokolian hosszú éjszaka után megkönnyebbülten nézték, ahogy a szakasz elmasírozott.
Néma csendben költötték el a reggelit, még a gyerekek sem zajongtak. A férje már napkelte előtt a falu túlvégén volt, hogy a Vargáék kidőlt falú házát újra lakhatóvá tegyék. Csak az utcájukból vagy négyen mentek segíteni, mert nagyon is jól tudták, hogy csak egymásra számíthatnak.
A szerény reggeli után- míg Jolánka elmosogatott és elpakolt, beterelte a kicsiket a szobába, az ajtó elé húzta a kiskomódot, hogy ki ne jöhessenek, és elővette a férje által fabrikált kis játékokat. Szomorúan elmosolyodott, mikor a pénzérmékből készített csörgőt is betette nekik.
A pénznek már rég nem volt értéke, és nem csak a falu, de az egész környék átállt a cserére. A liszt- és a cukorjegyet se sikerült mindig beváltani, mert néha nem volt mire. Így aztán libatollat cseréltek disznózsírra, krumplit aprószegre, tojást mézre, kenyérsütési lehetőséget hagymára vagy fára.
– Szaladj át a Kiskovácshoz pár szem tojással, hogy adjon mákot. Guba lesz estére.
– Ünneplünk valamit, anyuka?
Majdnem kiszaladt a száján, hogy Józsika hazajön, ám féket vetett a nyelvére, mert hát honnan is lehetne ebben olyan biztos.
– Rég volt guba- suttogta,- meg aztán legalább vasárnap együnk valami finomat is. Aztán ha megjöttél, és kisültek a kenyerek, megyünk vízért.
Jolánka bólintott, egy szakadt kosárkába gondosan kiválasztott hat tojást, és már tette is be maga után a kaput.
Az anya ezalatt kiballagott a kertbe. Kisebb csodaszámba ment, hogy idén sikerült elveteményezniük. Felsöpörték a kamrát és a padlást is, abban a reményben, hátha megbújik ott még valami használható, és örültek minden egyes fellelt magnak. Már bújik elő a kukorica, a hagyma, a bab, és lesz saláta is. Szegényes gazdaság!
A pincét már régóta lakat őrzi, és egyikük sem felejti el lezárni, mikor onnan feljött. Sok a tolvaj mostanság, és csak sajnálni lehet őket, mert se otthonuk, se megélhetésük. Felcipelte a konyhába az utolsó zsák krumplijukat, hogy átválogassa és lecsírázza.
Az ólak üresen álltak. Az utolsó disznójukat egy éve vitték el, a lovat rögtön a háború kitörésekor. És még örülhettek, hogy a férjet itthon hagyták. Igaz is, mit kezdtek volna egy olyan emberrel, akinek a jobb kezén négy ujjáról hiányzik az utolsó perc.
Két évvel később a fia már nem volt ilyen szerencsés. Kellett a friss erő a frontra, így aztán elvitték. Két hónapja írt utoljára, igyekezett felvidítani őket, de egy anya megérzi, ha valamit eltitkol a fia. Azóta fogyatkozó reménnyel faggatott minden katonát, aki csak idevetődött.
Legutoljára a Varga gyerektől próbált híreket szerezni. Nem volt szerencséje vele, mert ő Galíciából jött haza, Józsi meg az olasz fronton harcolt. Ő már november óta itthon van, leszerelték, miután egy gránát leszakította a bal karját. A szerencsétlen most Joó bácsinál segít, és méhészkedni tanul az öregtől. Sajnálta mindenki, de ő sokkal keményebb annál, hogy feladja.
Közben a kenyerek is megsültek, és ahogy vette ki őket a kemencéből, egy pillanatra elnevette magát, mert a füstről eszébe jutott az apósa. Kerek ember, füsttel a szájában. Kedveli nagyon, bár mostanság ritka vendég a mosoly azon a holdvilág képén. Leszokott a dohányról is, pedig előtte hogy szívta. Tavaly egy fél disznó árát füstölte el- ennyibe volt nekik az uzsorás.
Éppen veregette le a kenyerek aljáról a hamut, mikor beállított a szemben lakó Szabóné. Két cipóért és egy kanna vízért minden nap átjött délelőtt, hogy figyeljen a kicsikre, és előkészítse, néha meg is főzze mindnyájuk ebédjét. Hosszú hónapok óta összedolgoztak, mert a Szabó odamaradt a fronton, és az asszony azóta egyedül, támasz nélkül élt.
Gyermekruhát is tőle kaptak. Az ő nyolcéves kisfiát tavaly elvitte a tífusz, és az asszony az ura halála után letett a reményről, hogy még valaha gyereke lehet. Így hát nekik adott mindent, ami valaha a fiúcskáé volt.
– Adjon isten! – köszönt- Mi hír Józsidról?
– Fogadj isten!- sóhajtotta- Semmi, azóta a levél óta semmi.
Hallgattak egy sort. Közben megérkezett Jolánka is a mákkal, és már a kamraajtóban toporgott a vizeskannákkal.
– Jó reggelt, Szabó néni!
– Neked is, Jolánka- viszonozta amaz a köszönést, majd újra az anyához fordult- Hallottad? Egy ideje azt beszélik a népek, hogy talán vége a háborúnak. Már nem is merek hinni benne, pedig de jó volna, ha ez a termés végre be is tudna érni!
Az anya nem válaszolt, kitette egy deszkára a kenyereket, hadd hűljenek, majd elvette a két nagyobb kannát a lányától, felnézett az égre, és elindultak.
Mindkettejük kezében két- két kanna himbálózott. Messze volt tőlük a forrás, kilométereket kellett gyalogolni a friss vízért, nem is fordultak meg egy óra alatt.
Jól ismert minden épületet és kunyhót az út mentén. Mostanában rászokott arra, hogy egy hivalkodó ház előtt köpjön egyet. Ott lakott az uzsorás. Jól megszedte magát, mikor az éhezéstől alig látó falusiak elhordták hozzá minden vagyonukat, csak hogy hozzájussanak egy zsák krumplihoz, vagy némi liszthez. Hogy hogyan vonta ki magát a kötelező beszolgáltatás alól, azt senki nem tudta. Hetekig ócsárolták a helybeliek, mikor kiházasította a lányát azzal a link Lauferrel. Míg más azért küzdött, hogy ne vesszen éhen, ő hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett az ifjú párnak! Nem is érdemelt egyebet egy köpésnél.
Józsikának azóta sem merte megírni, hogy a bérmálására kapott medália és nyaklánc is már ide került, de választaniuk kellett: vagy megválnak az ékszertől, vagy nem élik túl a telet. Pedig hogy odavolt Józsi az uzsorás lányáért! Hál’ istennek nem kellett tiltania tőle, mert Józsika jól ismerte az apát- többször is becsapta őt még a háború előtt.
A kútnál sosem voltak egymaguk, és amíg teltek a kannák, szót válthattak a falu túlvégén lakó Botosnéval, aki évekig vezette a szomszéd utcában lévő vegyeskereskedést. Tavalyelőtt tönkrementek, és kénytelenek voltak visszaköltözni az anyóshoz.
Egy katonaforma ember érkezett a kúthoz, mikor felvették a kannákat, hogy induljanak haza. Botosné már elköszönt, csak hárman voltak.
– Adjon isten, Jolán néni!- köszönt rájuk a férfi.
Az anya először meg sem ismerte az unokaöccsét, annyira lefogyott és hatalmas szőrerdő borította az arcát. Aztán egy pillanatra megszédült az örömtől.
– Isten hozott, Gyurka fiam!- gyorsan letette a kannákat, hogy átölelhesse- Hát hazaértél végre!
Gyurka kibontakozott az ölelésből, és felemelte a kannákat. Egy darabig egyfelé vezetett az útjuk, és a legénynek volt mit mesélnie.
– Nénje, magának el merem mondani, hogy én már tavaly augusztusban megkaptam a szabadságos levelemet- kezdte halkan a mondandóját-, de csak most merek hazatérni.
Az anya kerek szemekkel meredt Gyurkára. Nem értette az egészet. Gyurka elmosolyodott.
– Tudja, Jolán néni, tényleg vége a háborúnak, és most már nem számítok katonaszökevénynek- nagyot sóhajtott és folytatta-, mert el se tudja képzelni, mi volt a fronton! Bele lehetett őrülni abba, hogy a leveleinket hol cenzúrázzák, hol nem. Ráadásul kaptunk egy nagy marhát a nyakunkra, aki a fejébe vette, hogy rendet tesz. Agyonlövetett két újoncot csak azért, mert panaszkodtak a papírtalpú csizmákra! Aztán mikor megkaptam a szabadságomat, már tudtam, hogy nem megyek vissza.
– És nem kerestek?
– Ki keresett volna?- vonta meg a vállát- nincs már arra ember. Csak nagyon kell vigyázni, nehogy elcsípjenek. Nem én vagyok ám az egyetlen ilyen. Legalább tucatnyi bajtársamról tudtam, hogy nem fognak visszamenni a frontra, inkább az országot járják, és az alakulatukat keresik.
– Mondd csak, Józsiról mit tudsz?
– Mióta eljöttem, semmit. Jó hasznát vette a bolha elleni pornak, amit küldeni tetszett.
– Azt tudom, megírta.
– Na, isten áldja, Jolán néni, és téged is, Jolánka- tette le a kannákat egy szalmatetős ház előtt.
– Isten áldjon, Gyurka fiam. Üdvözlöm apádékat.
– Átadom- integetett nekik már a kapun belülről, és öröm sugárzott az arcáról.
– Józsikám, te mikor érsz haza?- sóhajtotta az anya és újból felemelte a kannákat.
Lassan elfogyott a hazáig tartó út. A nap már jelezte, hogy hamarosan ebédidő, de a harangszót hiába is várnák. A harangot két éve vitték el, azóta néma csend van délben. Az elmúlt hónapokban az a harang biztos teljesen más hangon szólt, de azt a hangot senki sem hallaná szívesen.
Az anyát valami furcsa nyugtalanság lepte meg, mihelyt átléptek a kertkapun. Szinte nem is hallotta, mikor Szabóné beszámolt arról, mit intézett aznap, és hogyan viselték magukat az ikrek. Ellenőrizte a tojáslevest, aztán inkább Jolánkára bízta, hogy fejezze be, míg ő kicsavarta a káposztát, hogy aztán főzelék legyen belőle.
Maga sem értette, miért tett négy terítéket az asztalra. Jolánka, Szabóné, az ikreknek meg a saját tányérjából ad- elég lenne három is, hiszen a férje ma a segítség fejében Vargáéknál ebédel.
Ebéd után aztán nem találta a helyét, elkezdett a kertben kapálni, bár sok gaz még nem nőtt a veteményesben. Negyedóra múlva már az ólakat söpörte ki, aztán Jolánkát teremtette le, hogy minek viszi át a vizet Szabónénak, holott mindig is így szokták. Idegesítette a kicsik neszezése is, pedig máskor élvezettel figyelte, ahogy eljátszanak. Aztán egyszer csak fogta az egyik kiürült vizeskannát.
– Figyelj az ikrekre, elmentem vízért.
– De hát most hoztunk vizet…
Az anya már nem is figyelt rá, kifordult a kapun, és sietősen nekieredt az útnak. Nem is figyelt semmire, csak ment, a gondolatai közé temetkezve. Tán tovább is vitte volna a lába, ha a kútnál rá nem köszön egy katona, ami megtorpanásra késztette. Az anya ráemelte a tekintetét, és alaposan szemügyre vette, mert nagyon ismerősnek tűnt.
A katona csontjai szinte átbökték a bőrét, olyan sovánnyá fogyott. Kis híján megijedt tőle, még ő sem mondta volna meg róla, hogy alig hagyta el a huszonkettőt. Öregebbnek látszott a saját apjánál.
Döndült egyet a kanna, ahogy kiesett a kezéből, majd kitárta a karját, előre lépett egyet, és mikor a fia átölelte és magához szorította, kitört belőle a hajnali sóhaj:
– Istenem, Józsikám…
–o—-
Néhány adat:
A háború 1914 nyarán kezdődött.
1916-ban bevezették a kenyérjegyet, és ebben az évben megkezdődnek a rekvirálások, valamint a kötelező beszolgáltatások.
1917-től megszaporodtak a dezertálások, sok katona a szabadságról nem ment vissza az alakulatához, és több ezer katonaszökevény bujkált az országban, sőt, nem egyszer fegyveresen álltak ellen a parancsoknak.
1918-ra a pénz teljesen elértéktelenedett, átvette helyét a cserekereskedelem.
A harcok 1918. nov. 11-én fejeződtek be, a rá következő januárban kezdődtek a béketárgyalások.
Habár Magyarország területén nem folytak komolyabb harcok, a hadigazdálkodás a nyomor szélére taszította az országot.
1919-ben különböző fegyveres csoportok járták az országot és terrorizálták a lakosságot (fehér- és vörösterror).
Számokban: 3,4 millió katona, 530 ezer halott, 1,4 millió sebesült, 830 ezer hadifogoly. (monarchiabeliek, tehát nem csak magyarok)
Kommentek