Lassan készülődött. Nagy gondot fordított arra, hogy ma este tökéletesen és ragyogóan nézzen ki- mint mindig. A tévé be volt kapcsolva, és egyszer csak megütötte a fülét a saját neve. Abbahagyta a ruhája igazgatását, és egy percre a készülékben zajló beszélgetésre figyelt.
Ismerte mindkettőjüket. A riporterrel személyesen is találkozott két hónapja, mikor ő volt az est vendége. A beszélgetőtárs pedig az egyik régi alkalmazottja volt. Teljesen nyugodt volt, hiszen nem váltak el haraggal, és semmi olyat nem mondhat róla, ami ne lenne köztudott.
– Köztudomású, hogy a művésznő mellett senki sem marad meg sokáig. Ön nyolc hónapig volt nála alkalmazásban, ami abszolút rekord.
A közönség nevetett és tapsolt. A díva épp csak elmosolyodott. Nem tudnak ezek semmit!
– Valóban. A legtöbben két- három hónapnál nem bírják tovább.
– De vajon ennek mi az oka? Talán olyan hisztis lenne a művésznő? Vagy teljesíthetetlen elvárásokat támaszt?
– Egyik sem. Kifejezetten kedves, barátságos, közvetlen embernek ismertem meg. Megértő volt a problémáinkkal szemben, és nem tudok olyan esetről, hogy valakit magára haragított volna.
– Valami oka mégis kell, hogy legyen. Kicsit furcsa, hogy idén már három menedzser váltotta egymást.
– És velük is inkább telefonon, mint személyesen tárgyal.
– Akkor nem értem.
– Nehéz ezt elmagyarázni. Nincs családja, egyedül él, majdhogynem magányos. Nagyon szívesen szóba áll bárkivel, és intenzív társaséletet él. Talán ez a rejtély nyitja. Én is sokszor beszélgettem vele, figyelmes, és emlékszik mindenre. Mégsem álltam vele szívesen szóba.
– Miért?
– Egyrészt mert fenntartott a munkámban, másrészt pedig rettenetesen elfáradtam tőle.
– Netán mert bolondságokat beszélt?
A közönség ismét nevetett, láthatóan tetszett neki, hogy csíphetnek egyet a híres díván.
– Egyáltalán nem azért. Nem is tudom, csak elfáradtam tőle.
A művésznő kikapcsolta a tévét, és újra minden figyelmét a toalettjére fordította. A frizurája már tökéletes volt, most a sminken volt a sor. A készülődésnek ezt a részét kedvelte a legkevésbé: majdnem mozdulatlanul ülni, és csendben lenni, mikor olyan szívesen beszélgetne. A sminkes már fél éve dolgozik neki, és hamar leszokott arról, hogy csacsogjon vele. Halkan beszél és keveset, mintha az erejével spórolna, viszont mindig remek munkát végzett.
Nem erőltette a társalgást, hamarosan lesz kivel csevegnie, többel is, mint ami az estébe belefér. Negyedórával később a limuzinja begördült a stadion elé és megállt a vörös szőnyeg végén. Nyílt az ajtó, és egyszerre megcsapta a várakozó tömeg lelkes hangja.
Ragyogó mosollyal szállt ki az autóból, csupa báj és kedvesség volt. Integetett, és örömmel pózolt minden fotósnak. Ezt imádta- a rá irányuló figyelmet. Magába szívta, mintha sosem lett volna része benne. Már régen át kellett volna haladnia a kapun, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy igyekezne befelé.
Aprókat lépett, forgolódott, és a biztonságiakon kívül senki sem bánta, hogy csodálhatta még egy kicsit. Erőt vett magán, mikor meglátta, hogy a következő limuzinból is kiszálltak már az utasok, és a figyelem nagy része már rájuk irányult. Hervadhatatlan mosollyal integetett tovább, a lépteit pedig egy kicsit hosszabbra és sűrűbbre fogta.
Aztán eltűnt a szeme elől a kinti tömeg, és belül már sok ismerős arc vette körül. Elemében volt. Mindenkihez volt pár kedves szava, és csak úgy sugárzott. De a mosoly mögött már kezdett formát ölteni egy gondolat. Egy zavaró gondolat. Hogy a régi szakácsnője volt talán az egyetlen, aki tudja róla, hogy kicsoda valójában.
Senki mást nem érdekelt, hogy valószínűleg egy energiavámpír lakik a díva irigylésre méltó testében.
Kommentek