Teamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer messze, messze innen egy könnycsepp alakú sziget, Ceylon volt a neve. Ezen a szigeten élt egy csodaszép lányka a szüleivel. Kassziának hívták, mert olyan színű volt a haja, mint a fahéjnak.

Kasszia családjának teaültetvénye volt, abból éltek, hogy a tealeveleket leszüretelték, megszárították, és a holland kereskedőknek eladták, akik aztán nagy hajókkal elfuvarozták Európába, hogy itt is ihassanak teát az emberek.

Egy szép napon az egyik kereskedő elhozta a fiát is, hogy bemutassa Kassziának és a szüleinek. Hamarosan a fiú mindennapos vendég lett a háznál, és nem csak a tea miatt járt oda olyan gyakran: beleszeretett Kassziába és ő is beleszeretett Jan-ba.

Egyik alkonyatkor kinn sétáltak a teaültetvényen, mikor hirtelen vihar kerekedett, és ömleni kezdett az eső. Furcsa illatú eső volt, és rémülten vették észre, hogy a teabokrok levele hirtelen besárgul és összepöndörödik. Másnap reggelre minden bokor kiszáradt. Próbálták öntözni, metszeni, átültetni a bokrokat, de egyik sem hajtott ki újra. Kasszia apja vett új teabokrokat, de egyik sem eredt meg. Aggodalom ütötte fel a fejét a házban, hiszen ha nincs többet tea, akkor nem lesz miből megélniük. Hiába kerestek segítséget, mindenki csak a vállát vonogatta.

Kasszia nagymamája bölcs asszony volt, ő azt tanácsolta, hogy keressék fel az Öreg Kertészt, és kérjenek tőle teabokrokat. Apja csak legyintett erre a mesére, anyja fájdalmas arccal tapogatta a homlokát, hogy jelezze, szerinte baj van a nagymama fejével.

Kasszia harmadnapra elhatározta, hogy felkeresi az Öreg Kertészt, aki a sziget legmagasabb hegyén lakott, és segítséget kér tőle. A szüleinek nem mert szólni, de Jant beavatta a tervébe, aminek az lett az eredménye, hogy Jan is vele tartott. Este, mikor mindenki elaludt, készítettek maguknak némi élelmet, és nekivágtak a hegyre vezető útnak.

Két nap, két éjjel egyfolytában gyalogoltak felfelé, mire megérkeztek az Öreg Kertész fagerendákból épített házához. A Kertész éppen a háza előtt üldögélt és napfürdőzött.

Kasszia és Jan illendően köszöntötte, és előadta, mi járatban vannak arrafelé. A Kertész egy darabig simogatta mellig érő ősz szakállát, hümmögött néhányat, majd ezt mondta:

– Adok teacsemetéket, hogyne adnék. Viszont cserébe volna három munka, amit el kellene végezni. Én már öreg vagyok hozzá, de ha ti teljesítitek, jutalmatok nem marad el.

Kasszia és Jan egymásra néztek, majd bólintottak, hogy elvégzik mind a három munkát. Az öreg elmosolyodott, és beinvitálta őket a házába:

– Hosszú utat tettetek meg, ma este pihenjetek, holnap napkeltekor elmondom, mi lesz a feladatotok. Gyertek, vacsorázzatok velem.

A fiatalok elfogadták a szíves invitálást és a vacsorát is. Másnap napkelte előtt már ébren voltak.

Az Öreg Kertész kivezette őket egy közeli fennsíkra. Ameddig a szem ellátott, szegfűszegfák álltak, a levegőt pedig csodás illatok édesítették meg.

– Most kellene leszedni a bimbókat, mert holnap reggel, mikor kinyílnak, már késő lesz. Ott találtok kosarakat.

Kasszia kis híján elsírta magát, mert a feladat lehetetlennek tetszett. De már nem volt visszaút, elvállalták a feladatot. Felgyűrték az ingujjukat és nekiláttak leszedni a ki nem nyílt virágokat.

Délben epesztő szomjúság tört rájuk, de egy percre sem mertek megállni. Estére majd’ elszédültek az éhségtől, de folytatták a szüretet. Éjjel a szentjánosbogarak fényénél dolgoztak, és mikor megjelent az égen a Hajnalcsillag, már csak három fa volt hátra. Sajgott minden taguk, de mire a nap megjelent az égen, megszedték az utolsó fát is.

Az Öreg Kertész a munka láttán elismerően bólogatott, megvendégelte őket, és másnap hajnalhasadásig hagyta őket aludni. Akkor mutatott nekik egy ösvényt.

– Menjetek addig, míg egy akkora fához nem értek, amit hat ember sem tudna körülölelni. Azon a fán él a félelmetes fahéjmadár. Hozzátok el nekem a fészkét.

Ellátta őket bő útravalóval, majd visszasétált a házába. Kasszia és Jan elindultak az úton, és pár óra gyaloglás után megérkeztek a fához.

Valóban ott fészkelt a fahéjmadár: rézszínű csőre messzire villogott, és igazgatta vele fényeskék tollait. Leültek egy közeli fa alá és azt találgatták, hogy hogyan lehetne megszerezni a fészket. Felmászni érte lehetetlen, mert a fa törzse sima volt, mint a tükör, és a madár alig egy- egy percre hagyta csak el, hogy gyümölcsöt hozzon magának a közeli fákról.

Jan csak figyelte, mikor hirtelen világosság gyúlt a fejében.

– Szedjünk gyorsan annyi gyümölcsöt, amennyit csak tudunk. A madár mind megeszi, jó nehéz lesz tőle, és mikor a fészkére repül, az széthullik a súlya alatt.

Kasszia örömében összecsapta a kezét, és már pattant is fel, hogy minél hamarabb megszedjék a gyümölcsöt. Odahalmozták a fa tövébe, majd úgy tettek, mintha elmentek volna.

Nagy kerülővel visszamentek a fa közelébe, és onnan lesték, ahogy a madár mind befalja a gyümölcsöt. Mintha feneketlen gyomra lett volna, úgy tüntette el egymás után az édes terméseket. Mikor mind elfogyott, megrázta a fejét, és felröppent. Mikor pont a fészek fölé ért, elfogyott az ereje, és szinte rázuhant a fészekre. Jan- nak igaza lett, a fészek nem bírta el a súlyt és darabokra hullott.

Egymással versenyezve rohantak felszedni a faágakat, és akkor vették észre, hogy fahéjtekercs valamennyi. Kasszia hamar kidobálta a zsákból az ennivalót, és gyorsan megtöltötték fahéjjal. Mire leszállt a nap, az Öreg Kertész elé öntötték mindet.

Másnap hajnalban az öreg elvitte őket egy kis ligetbe szerecsendiót szedni, és magukra hagyta őket. Ám hiába nyújtóztak, ugráltak, a fák mintha egyre magasabbra emelték volna az ágaikat. Jan többször is megpróbálta megmászni őket, de minden alkalommal hamar a földön találta magát, mert a fák nem engedték, hogy megkapaszkodjon rajtuk.

Kasszia egyszer csak térdre roskadt, két kezét összekulcsolta és sírva kezdte kérlelni a fákat:

– Kérlek, engedjétek meg, hogy szerecsendiót szedhessünk rólatok az Öreg Kertésznek. Teacsemetéket ígért cserébe, hogy hazavihessük, és újra legyen miből élnünk. 

A fákat meghatotta a könyörgés, leengedték az ágaikat, és hagyták, hadd szedjenek annyi szerecsendiót, hogy megtölthessék a kosarakat. Illedelmesen megköszönték a fák szívességét, és szaporázták a lépteiket, hogy minél korábban megérkezzenek a Kertészhez.

Az nem szólt egy szót sem, eltette a kosarakat, és vacsorát tett a fiatalok elé. Miután jóllaktak, a fáradtságtól eldőltek, és szinte azonnal elnyomta őket az álom.

Másnap reggel, mikor felébredtek, egy lapos kosárban megannyi teacsemete és az Öreg Kertész várta őket a kunyhó előtt.

– Teljesítettétek a feladatokat, megkapjátok, amiért jöttetek. Gondozzátok őket becsülettel, és nem lesz gondotok soha az életben.

Kasszia és Jan nem győzött hálálkodni, amit az öreg igyekezett elhárítani, és útba igazította őket hazafelé.

Otthon nagy sírás-rívás fogadta őket, ami hamar kacagásba váltott, hogy előkerültek, mert bizony már halottnak hitték őket. Elültették a csemetéket, gondozták őket, és hamarosan mind szépen megerősödött.

Nemsokára megtartották Kasszia és Jan esküvőjét is, akkora mulatság volt, hogy még a nagymama is táncra perdült. Utána pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.